költöztünk (2. rész)
Az első részben az én saját útjaimat írtam meg, most pedig itt a végső búcsú, Eidfjord végleges elhagyása és a két autós leköltözés Grimstadba.
Az utánfutós cipekedés tulajdonképpen szerencsés volt időjárás ügyileg, az a kevés hóesés nem osztott-szorzott, az utak mindenképpen havasak/jegesek lettek volna a mínuszok miatt. De vajon mi várt ránk az elektromos autós útra, ahol azért már tervezni kellett. A kemény mínuszok (-10) jelentősen tudják csökkenteni az akkuk kapacitását. Ami nyáron, óvatos pedálkezeléssel is csak maximum 200km, de reálisan inkább 180km. És akkor még a fűtésről egyebekről nem is beszélve. Télen 120-150km a realitás az elektromos fogyasztók (ablaktörlő, fűtés, tompított fényszóró stb.) használatának függvényében, teljes feltöltésnél.
https://www.nrk.no/ho/sliter-i-kulda_-elbiler-mister-40-prosent-av-batterikapasiteten-1.13940872
De ne szaladjunk ennyire előre, búcsúzzunk el Eidfjordtól előbb. Az utolsó napokban készítettem néhány képet, hiszen kaptunk egy kis napsütést. Az ekte norvég tájat (fjord) fogjuk leváltani valami szokványosabbra, laposabbra, de naposabbra.
Az biztos, hogy a fjordok az örök szerelem, bizonyosan visszatérek még.
Úgy kezdődött, hogy szokás szerint a végére hagytunk mindent. Az utolsó (ja) dolgok bepakolása és a lakás kitakarítása, hiszen így vettük át. Szerdán tehát febr. 28-ra volt a terv, hiszen az előző lakó aznap költözött ki, az egy éjszaka meg már mindegy ha mi beköltözünk. És minek maradjunk Eidfjorban, lezárult életünk ezen szakasza.
Az utolsó napokban "érzékeny" búcsút vettünk akiktól érdemes volt és a hétvége gyenge pakolással telt. De közeledett a szerda, csak neki kellett állni. Leginkább kedden, hiszen ügyesek vagyunk.
Csomagolás, pakolás, takarítás. Azt hittük alig maradt cuccunk, könnyen megy. Hát nem...
A terv az volt, a Kia-ba csak néhány könnyű holmi marad, ne csökkentsük már a hatótávot túl sok súllyal. Nem jött be.
A végére katasztrófa közeli állapotba kerültünk, hogy valami maradni fog. Például a már bepakolt mosógép, amit nem tudtunk eladni, pedig nagyon jó gép. Aki cipelt már egymaga mosógépet az tudja mekkora élmény. Én még fel is emeltem a platóra/raktérbe. Ha dolgozik az adrenalin nagyon erős tud lenni az ember, ez a nagy megállapításom.
https://www.ladestasjoner.no
Hosszú távra elektromosból eddig a Tesla volt az egyetlen igazi opció ha sietni kellett valakinek, azóta persze több használható hatótávú is megjelent (minimum 300km télen is) a piacon, és még mennyi lesz hamarosan.
Szóval eltaktikáztuk magunkat, szívtunk is miatta. Egyre rohant az idő, és még sehogyan sem álltunk. Közben átadtuk a lakást, úgy hogy készen sem voltunk. Fél nyolcra ígértük másnap, azért, mert közben cudar idők lettek. Viharos szelek amik azt jelentették, hogy minimum konvojos átkeléssel a hegyeken, de lehet, hogy teljes lezárás.
Így készülnünk kellett a "C"-re, elég nagy kerülővel Stavanger felé, hegyek nélkül.
Fél nyolc azért lett volna fontos, mert akkor elérjük az első lezárás előtt az útépítést Kinsarvik után. Utána legközelebb csak fél 11-kor nyitják meg, tehát két órát már eleve veszítünk, mikor érünk le akkor?
Éjfélig pakoltunk takarítottunk úgy, hogy az utolsó dolgokat már a szabad résekbe gyömöszköltük az autókban. Igen mindkettőben, a Kia sem úszta meg. Szemmel láthatóan megült a "feneke", de jó hatótávunk lesz így...
És nem lettünk kész. Hajnali négyes ébresztés volt kitűzve, de én már háromkor keltem, mert rengeteg dolog elmaradt még. Barnabást sajnáltam csak, rá nem maradt szinte semmi idő. De jól bírta.
Így sikerült aludnunk kb. háromórát, remek volt. Hajnaltól kapkodás és persze, hogy nem időben indulás. Néhány apróságnak így is maradnia kellett, de a lényeg útra készen állt.
És csak a fél 11-es megnyitást értük el, fél tízkor indultunk otthonról. A hegyi átjárók felejtősek voltak reggelre is, viharos szelek és hófúvás odafent, viszont ragyogó napsütés. Bár én arra mentem volna, az volt az érzésem, hogy jobbra fog fordulni az idő, de tényleg nagy lett volna a kockázat. És Carmen sem vágyott rá.
Én nem örültem neki, mondtam is, hogy ez azt jelenti, hogy minimum 12 órás lesz az út. Carmen nem hitt nekem, pedig nagy részben jók a megérzéseim. Eleve 6 töltéssel számoltunk, amik olyan 20 perces megállások, plusz kompolni is kell, a tempó sem lehet túl gyors, szóval csak ez így együtt nem kevés idő.
Egyébként nem sokkal elhagyva az elágazást ami a hegyek felé vitt volna Odda után, kiderült, hogy megnyitják a hegyi utakat teljesen, konvoj nélkül. Tehát az idő jobb lett, nem pedig rosszabb a teljes lezárás félelmével és ottragadással. Én tudtam, így jártunk. De Carmen igazából nem is akart arra menni, kevés havas vezetéssel a háta mögött.
Az autók egyébként olyan szinten rogyásig voltak (elfelejtettem képet készíteni) hogy az ajtókat kinyitni csak elől szabadott, különben minden kiborult volna. Sőt a Kiában a jobb első is fullon volt, Carmen alig látott ki, én meg Barnabást alig, hiszen a középső ülés elől az Avalancheban szintén "foglalt" volt. A Kia ült rendesen, nem tudom mi lett volna, ha defektet kapunk, vagy valami egyéb káosz bekövetkezik. Sírógörcs elsőnek aztán a többi...
Remek időnk volt végig. Végig? Hát nem. Barátnője Carmennek hívta út közben, hogy tudjuk-e milyen idő van Grimstadban? Fogalmunk sem volt, a hegyeket akartuk csak átélni, mi lehetne rosszabb dél-norvégiában?
Stavanger után sem volt gond egy jó darabig, felhőmentes de hideg idő. Az egész úton -8-10 közötti volt a hőmérséklet erős széllel megtámogatva. Apropó Stavanger, naná hogy a négy órás csúcs körül haladtunk át rajta. De még nem is nekünk volt a rosszabb, hanem a szemből jövőknek. Ez már nagyon nem hiányzik nekem, a dugóban ácsorgás.
Erre nem jártunk még életünkben, valamiért arra számítottam, hogy azért a laposabb adottságok néhol két sávos utakat is jelentenek (autópálya, micsoda álom), bár mi úgy sem mentünk volna 80-nál gyorsabban a Kia miatt. Laposabb táj egyenlő a jávorszarvasok megjelenésével Norvégia szerte. Egyedül a fjordos, meredek, hegyes részeken nincsenek.
A szürkületig, sötétedésig tényleg nem volt semmiféle probléma az útviszonyokkal. Még a hold is segített bevilágítani az utat.
Amire egyébként nem volt szükség, mert a főút végig kivilágítva esténként. Téli Norvégia? Gyér forgalom vidéken az utakon, nem stresszes a vezetés, csak jó legyen az idő. Miért érdekes ez? Mert a hét töltési pontból egyiknél sem kellett várnunk (gondolom sokak félelme ez) a sorunkra, mindenhol szabad volt legalább az egyik töltő. Persze ez a téllel is magyarázható, hiszen hosszabb útra ilyenkor azért kevésbé indulnak csak úgy az emberek (nem úgy, mint nyáron), a helyiek pedig otthon töltenek. Nincs nagy átmenő forgalom, üresek a töltők. A várakozás csak a nagyvárosok problémája, ahol sokan nem tudnak otthon tölteni, csak a gyorstöltőket tudják használni. Na ott már dugó tud kialakulni, nem vitás. Minket ez nem érint, és remélem nem is fog.
Már felsejlett valami gondolom, hogy nem úsztuk azért meg olyan könnyen ezt költözésdit még utolsó útunkon sem. Hát nem.
Ha azt mondom, hogy én ilyet még filmeken sem láttam, és hogy mekkora hóviharban volt részünk, akkor nem mondtam semmit. Mindezt úgy, hogy Carmennek gyakorlatilag semmiféle havas tapasztalata nem volt eddig, most egyből mélyvízzel kezdett. Képek ekkor már nem készültek, mert eleve sötét volt, gyakorlatilag meg nem lehetett látni semmit. Aztán meg fáradt is voltam már, és koncentrálni kellett rendesen. Ezek kombinációja a képmentesség.
Ezek már a megérkezés utáni képek. Szakadó hóesés, alig járható házkörüli járda, amin nekem még egy adag cuccot melegében be kellett hordanom. A Kia-t teljes kiürítéséig.
Muszáj az utolsó szakaszról megemlékezni, mert ilyet nem sűrűn él át az ember. Nem is baj, mert nem volt olyan egyszerű a történet. Ha még hozzá is tesszük, hogy ekkora már túl voltunk aznap 400km-en és 12 órás vezetésen...
Ha jól emlékszem Flekkefjordnál (még 150km volt hátra) kezdődött az őrület. Ugye kemény mínuszok plusz hóesés és szél együtt, elég ritka volt eddig az életünkben. Ilyenkor az aszfalton nem hókása van, hanem szinte láthatalan vékony jégfelület a keréknyomban. Elsőnek száraznak tűnik, de csúszik az rendesen. Így kezdődött és ahogy haladtunk Grimstad felé, egyre intenzívebb volt a hóesés, aminek hatására az úton már letaposott hó lett.
Carmen itt már nagyon óvatosan vezetett, hiába mondtam neki, hogy van tartalék a gumikban, kicsit haladhatnánk jobban. De nem, cserébe gyakran félreálltunk, hogy elengedjük a gyorsabban haladókat. A 40-50-es sebesség nem tett jót a haladásnak.
Az úton látott árokba csúszott kamion, frontális ütközés sem segített Carmen önbizalmán.
Flekkefjordnál egyébként rengeteg időt veszítettünk amíg megtaláltuk a gyorstöltőt, a GPS-ek semmit sem értek ebben az esetben, a benzinkutas segítség igen.
Itt már nagyon nyögvenyelősen haladtunk. Mondtam is Carmennek, hogy sokat fogunk késni, hívja a tulajt menjen haza, hagyja ott a kulcsot. De a tulaj meg akart várni minket, én mondtam legjobb esetben is este 11-re érünk. Közben pedig egyre rosszabb lett az idő. Ezért is iktattunk be Kristiansand előtt egy plussz töltést. Carmen pihenjen (már nagyon ki volt) és legyen akkor már feltöltve újra. Itt bukott be a 11-es érkezés, a tulaj várni akart mégis. Én már korábban felajánlottam Carmennek, hogy én előrezúzok Barnabással, ő pedig jön ahogy tud. De stressszes volt neki ezen szakasz, láttam nem akarja, úgyhogy mégsem léptük ezt meg. Elsőre.
A töltési várakozás alatt addig mi Barnabással élvezkedtünk egy kicsit a havas utakon. Na ezért jó egy ekte terepjáró/pick-up, hogy lehet csak hátsókerék hajtás. Nem is tudom miért vártak eddig a nagy menők AMG Merci, BMW M5 ezzel a lehetőséggel (ugye az utolsó Focus RS csinált elsőnek valami ilyesmit), hogy ha akarom 4x4 ha akarom hátsó hajtás. Egy élményautónál (ami egy GT is), megszámlálhatatlan lóerőnél alapvetés lehetne.
Jobb is, mert Kristiansandban a GPS nem ért semmit, mert elég sok terelés volt felújítások miatt, tehát a táblákat is nézni kellett, az pedig a nőknek a legritkább esetekben megy vezetéssel kombinálva. Viszont Kristiansandot elhagyva a káosz már tényleg elképesztő volt.
Ott Carmen feladta, és mondta mi menjünk ahogy tudunk, ő pedig jön ahogyan tud. Kristiansand és Grimstad között autópálya/autóút van. Két sávos, 110-es maximummal. 35-40km kánaán. Kánaán?
Én ilyet még nem láttam. Brutális hóvihar, széllel kombinálva. A 110 egy álomvilág volt. Látótávolság pedig szerintem olykor 20-30 méter maximum. Mindegy én tempót váltottam, Barnabás pedig így este 11 körül elaludt az autóban. A tempó 80-90 lett ami erős optimizmus és a kölcsönös közlekedési bizalom túltolása.
100-ról szárazon egy korszerű autó 35m-en megáll. Az Avalanche szerintem 45m-en. Havon 80-ról? 70-80m? Nem tudom csak tipp, a látótávolság meg maximum 30 méter. Ha egy kamion keresztbe állt volna? Mint a másik oldalon az emelkedőt elállva kettő. Nem bírtak felmenni, a hóláncot szerelték éppen fel, elállva az utat. Pár autót már összagyűjtöttek maguk mögött, és ki tudja mikorra végezetek az ítéletidőben.
Egyébként elég gyér volt a forgalom szerencsére, mert ilyen időben ki az a hülye aki útnak indult? Aki pedig közlekedett olyan 60-as tempóval tette. Ebből következik, hogy gyökér módon előznöm kellett a 10-15cm-es tört hóban, de az Avalanche tényleg rombolt a belső sávban. Nagyon szuper volt az AT gumi. Ilyenkor jó, letaposott havon/jégen nem annyira, de itt igen. Az autók, amit felkavartak havat az még tovább csökkentette a látótávolságot. 80-90-nél amit mi kavartunk magunk mögött a tükörből megnézve... nem lettem volna magunk mögött.
Már többször mondtam, hihetetlenül stressszmentes ezen amcsi dögök vezetése, most persze a láthatatlanság miatt nem, de minél előbb túl akartam lenni rajta, plussz vártak már minket, ezért próbáltunk haladni a lehető legjobb tempóban.
Az utolsó kilométereken már semmit sem láttam. Jól tippeltem, pár kamiot értem utol, előzni azokat már nem mertem és tudtam volna. Akkora havat kevertek, nulla volt a látótávolság, mivel a GPS-en láttam mindjárt le kell térnem, már nem is próbálkoztam.
Életem legnehezebb 30-40 kilométere volt, de mi lett Carmennel?
Ő 30-40-el jött csak, de úgy, hogy ahol látott leállósávot, leállási lehetőséget megállt. A végén párszáz méterenként. A fáradtság és a stressz összadódott, és többször meg kellett állnia hányni. Gyönyörű útja volt...
Én 23:30-ra futottam be. Ca. 560km és 14 óra után a fenti képeken látható havas állapotokra. Tehát a tulajjal való pacsizás után hólapátolás jött, mert valahogy kellett egy kis utat faragnom a cipekedéshez.
Carmen egy órával később, majdnem egyre futott csak be. És még egy "tréfát" is tartogatott nekem.
Ha nem lett volna elég a hólapátolásból, kaptam még egy kis utánpótlást hajnali egykor.
Én tudtam, mivel már jártam a háznál, hogy csak egy irányból lehet normálisan megközelíteni. Másik irányból mivel meredek, télen, hóban, jégen csak ha már járt arra a hókotró. Természetesen Carment a GPS arra hozta, miért is ne? Én éreztem, kérdeztem is tőle, hogy elébe menjek-e?
A házból láttam, hogy érkezik egy autó azon az úton, már előre féltem. Jogos volt. Onnan se előre se hátra nincs esély egy kétkerékhajtású autóval (az Avalanche gondolom fel tudott volna). Főleg, mert a hó alatt letaposott hó és jég volt.
Persze megpróbáltam én is feljönni kikapcsolt elektronikával. Esélytelen. Maradt a hólapát és egy 30-40 méternyi lapátolás két méter szélesen, hajnali egykor. Jó bemelegítés a cipekedés előtt.
Amúgy egy jó terepjáróval tök jókat lehet játszani a havas utakon. Én az Avalnche-el teszteltem a gumit például. Meredek emelkedő, letaposott hó jég és csak hátsókerékhajtás. Megálltam az emelkedő közepén, és lássuk mit tud. Diffizár nélkül reménytelen a helyzet azt hiszem, de mivel az Chevyn önzáró diffizár vanelpörögve majd megkapszkodva csak feltolta magát az emelkedőn. Ebből következik négykerékhaktással semmiség volt. Középső diffizár és a hátsó önzáró elég sokmindent megold. Első diffizár nincs,bár néha úgy érezni, nagyon ritkán pörög ki valamelyik első kerék, talán csak meredek emelkedőn teljesen alászedve hóban. Bármilyen hehetetlen, de 2,7 tonna is játékra alkalmas.
Kia kimentése után, jöhetett a kipakolása, hiszen néhány cucc kellett már éjjelre is. Fogkefe, ilyesmik. Hajnal háromig pakolásztam addigra már Barnabás is elaludt végre hiába volt a "káosztól" felpörögve.
Így történt a "nagy leköltözésünk", ami nem is tudom, hogy szerencsés volt-e, vagy lehetett volna rosszabb is? Túl lettünk rajta, mondhatnánk, hogy a végeredmény volt a fontos ebben az esetben, nem az oda vezető út.
Én konkrétan 24 órát voltam fenn, pakolásokkal, 14 órás vezetéssel, hólapátolással, cipekedéssel megbolondítva. Carmen is, és Barnabás is. Na jó, ő nem cipekedett.
Így történt életünk egy újabb fejezetének a bevezetője. Hogy szép volt-e az jó kérdés, mindenesetre izgalmas, ami remélhetőleg az előttünk álló időszakra is érvényes lesz. Ámen...
Az utánfutós cipekedés tulajdonképpen szerencsés volt időjárás ügyileg, az a kevés hóesés nem osztott-szorzott, az utak mindenképpen havasak/jegesek lettek volna a mínuszok miatt. De vajon mi várt ránk az elektromos autós útra, ahol azért már tervezni kellett. A kemény mínuszok (-10) jelentősen tudják csökkenteni az akkuk kapacitását. Ami nyáron, óvatos pedálkezeléssel is csak maximum 200km, de reálisan inkább 180km. És akkor még a fűtésről egyebekről nem is beszélve. Télen 120-150km a realitás az elektromos fogyasztók (ablaktörlő, fűtés, tompított fényszóró stb.) használatának függvényében, teljes feltöltésnél.
https://www.nrk.no/ho/sliter-i-kulda_-elbiler-mister-40-prosent-av-batterikapasiteten-1.13940872
De ne szaladjunk ennyire előre, búcsúzzunk el Eidfjordtól előbb. Az utolsó napokban készítettem néhány képet, hiszen kaptunk egy kis napsütést. Az ekte norvég tájat (fjord) fogjuk leváltani valami szokványosabbra, laposabbra, de naposabbra.
Az biztos, hogy a fjordok az örök szerelem, bizonyosan visszatérek még.
Úgy kezdődött, hogy szokás szerint a végére hagytunk mindent. Az utolsó (ja) dolgok bepakolása és a lakás kitakarítása, hiszen így vettük át. Szerdán tehát febr. 28-ra volt a terv, hiszen az előző lakó aznap költözött ki, az egy éjszaka meg már mindegy ha mi beköltözünk. És minek maradjunk Eidfjorban, lezárult életünk ezen szakasza.
Az utolsó napokban "érzékeny" búcsút vettünk akiktól érdemes volt és a hétvége gyenge pakolással telt. De közeledett a szerda, csak neki kellett állni. Leginkább kedden, hiszen ügyesek vagyunk.
Csomagolás, pakolás, takarítás. Azt hittük alig maradt cuccunk, könnyen megy. Hát nem...
A terv az volt, a Kia-ba csak néhány könnyű holmi marad, ne csökkentsük már a hatótávot túl sok súllyal. Nem jött be.
A végére katasztrófa közeli állapotba kerültünk, hogy valami maradni fog. Például a már bepakolt mosógép, amit nem tudtunk eladni, pedig nagyon jó gép. Aki cipelt már egymaga mosógépet az tudja mekkora élmény. Én még fel is emeltem a platóra/raktérbe. Ha dolgozik az adrenalin nagyon erős tud lenni az ember, ez a nagy megállapításom.
Közben tervezni is kellett. Vajon ismeretlen terepen hol is vannak gyorstöltők az úton. Hol álljunk meg?
Mivel a gyorstöltőknél általában 80%-ig gyors a töltés utána lelassul vagy "ledob" a rendszer ezzel kell számolni a továbbiakban. Ez mondjuk hideg időben 100-120km csak. Biztosra menve és agyon pakolva én nagyjából 80km-es távokat néztem, kell a bizonségi tartalék.
https://www.ladestasjoner.no
Van kérdés, hogy miért nem probléma bármilyen elektromos autó Norvégiában?
Az utlosó szakaszon például ilyen a felhozatal.
Hosszú távra elektromosból eddig a Tesla volt az egyetlen igazi opció ha sietni kellett valakinek, azóta persze több használható hatótávú is megjelent (minimum 300km télen is) a piacon, és még mennyi lesz hamarosan.
Szóval eltaktikáztuk magunkat, szívtunk is miatta. Egyre rohant az idő, és még sehogyan sem álltunk. Közben átadtuk a lakást, úgy hogy készen sem voltunk. Fél nyolcra ígértük másnap, azért, mert közben cudar idők lettek. Viharos szelek amik azt jelentették, hogy minimum konvojos átkeléssel a hegyeken, de lehet, hogy teljes lezárás.
Így készülnünk kellett a "C"-re, elég nagy kerülővel Stavanger felé, hegyek nélkül.
Fél nyolc azért lett volna fontos, mert akkor elérjük az első lezárás előtt az útépítést Kinsarvik után. Utána legközelebb csak fél 11-kor nyitják meg, tehát két órát már eleve veszítünk, mikor érünk le akkor?
Éjfélig pakoltunk takarítottunk úgy, hogy az utolsó dolgokat már a szabad résekbe gyömöszköltük az autókban. Igen mindkettőben, a Kia sem úszta meg. Szemmel láthatóan megült a "feneke", de jó hatótávunk lesz így...
És nem lettünk kész. Hajnali négyes ébresztés volt kitűzve, de én már háromkor keltem, mert rengeteg dolog elmaradt még. Barnabást sajnáltam csak, rá nem maradt szinte semmi idő. De jól bírta.
Így sikerült aludnunk kb. háromórát, remek volt. Hajnaltól kapkodás és persze, hogy nem időben indulás. Néhány apróságnak így is maradnia kellett, de a lényeg útra készen állt.
És csak a fél 11-es megnyitást értük el, fél tízkor indultunk otthonról. A hegyi átjárók felejtősek voltak reggelre is, viharos szelek és hófúvás odafent, viszont ragyogó napsütés. Bár én arra mentem volna, az volt az érzésem, hogy jobbra fog fordulni az idő, de tényleg nagy lett volna a kockázat. És Carmen sem vágyott rá.
Én nem örültem neki, mondtam is, hogy ez azt jelenti, hogy minimum 12 órás lesz az út. Carmen nem hitt nekem, pedig nagy részben jók a megérzéseim. Eleve 6 töltéssel számoltunk, amik olyan 20 perces megállások, plusz kompolni is kell, a tempó sem lehet túl gyors, szóval csak ez így együtt nem kevés idő.
100 kilométerrel hosszabb Stavanger felé és kompra is kell szállni.
Valahogy így "tankoltunk" áramot, próbálva tartani a 80km-es távokat. Viszont az utolsó szakaszon egy nem tervezett is "befigyelt". Odda, Etne, Mosterøy, Vikeså, Flekkefjord, Mandal, Tangvall. Ha jól emlékszem.
Egyébként nem sokkal elhagyva az elágazást ami a hegyek felé vitt volna Odda után, kiderült, hogy megnyitják a hegyi utakat teljesen, konvoj nélkül. Tehát az idő jobb lett, nem pedig rosszabb a teljes lezárás félelmével és ottragadással. Én tudtam, így jártunk. De Carmen igazából nem is akart arra menni, kevés havas vezetéssel a háta mögött.
Nem köd volt odafent, hanem ekkora szél. Ilyenkor a hegyen át katasztrofálisak a viszonyok, nem elektromos autónak való, ha nem Tesla-ról van szó.
Az utolsó képek a fjordokról eltávozóban. Gyönyörű egyébként, csak többet sütne a nap.
Erre élmény autózni, ugye el teccik hinni?
Ami miatt utálatos most errefelé jönni. Nem kicsi átalakítások (rengeteg volt a kőomlás, muszáj volt kiszélesíteni az utat), viszont nagyrészt zárva az út.
Most már ezt alkalmazzák, ezt a folyékony beton szerűséget, omlás ellen.
Pazar látvány, a képek nem tudják visszaadni.
Barnabás olyan, mint én voltam, nem tud aludni az autóban. Szeret nézelődni, itt van is mit.
Az ilyen kis megállók nyaranta mindg foglaltak, nem győz megállni aki erre jár és fényképezni.
Befagyott vízesések szépen, sorban.
Az autók egyébként olyan szinten rogyásig voltak (elfelejtettem képet készíteni) hogy az ajtókat kinyitni csak elől szabadott, különben minden kiborult volna. Sőt a Kiában a jobb első is fullon volt, Carmen alig látott ki, én meg Barnabást alig, hiszen a középső ülés elől az Avalancheban szintén "foglalt" volt. A Kia ült rendesen, nem tudom mi lett volna, ha defektet kapunk, vagy valami egyéb káosz bekövetkezik. Sírógörcs elsőnek aztán a többi...
Remek időnk volt végig. Végig? Hát nem. Barátnője Carmennek hívta út közben, hogy tudjuk-e milyen idő van Grimstadban? Fogalmunk sem volt, a hegyeket akartuk csak átélni, mi lehetne rosszabb dél-norvégiában?
Stavanger után sem volt gond egy jó darabig, felhőmentes de hideg idő. Az egész úton -8-10 közötti volt a hőmérséklet erős széllel megtámogatva. Apropó Stavanger, naná hogy a négy órás csúcs körül haladtunk át rajta. De még nem is nekünk volt a rosszabb, hanem a szemből jövőknek. Ez már nagyon nem hiányzik nekem, a dugóban ácsorgás.
Erre nem jártunk még életünkben, valamiért arra számítottam, hogy azért a laposabb adottságok néhol két sávos utakat is jelentenek (autópálya, micsoda álom), bár mi úgy sem mentünk volna 80-nál gyorsabban a Kia miatt. Laposabb táj egyenlő a jávorszarvasok megjelenésével Norvégia szerte. Egyedül a fjordos, meredek, hegyes részeken nincsenek.
A szürkületig, sötétedésig tényleg nem volt semmiféle probléma az útviszonyokkal. Még a hold is segített bevilágítani az utat.
Azért így jobbak a látási viszonyok, mint kivilágítatlanul.
Már felsejlett valami gondolom, hogy nem úsztuk azért meg olyan könnyen ezt költözésdit még utolsó útunkon sem. Hát nem.
Ha azt mondom, hogy én ilyet még filmeken sem láttam, és hogy mekkora hóviharban volt részünk, akkor nem mondtam semmit. Mindezt úgy, hogy Carmennek gyakorlatilag semmiféle havas tapasztalata nem volt eddig, most egyből mélyvízzel kezdett. Képek ekkor már nem készültek, mert eleve sötét volt, gyakorlatilag meg nem lehetett látni semmit. Aztán meg fáradt is voltam már, és koncentrálni kellett rendesen. Ezek kombinációja a képmentesség.
Ezek már a megérkezés utáni képek. Szakadó hóesés, alig járható házkörüli járda, amin nekem még egy adag cuccot melegében be kellett hordanom. A Kia-t teljes kiürítéséig.
Emlékszik még valaki? Az interjúra is hóviharban érkeztünk, és most is. Minket szívatnak.
Grimstad környékén ezen az estén kb. 15cm friss hó esett pár órán belül (reggelig több mint 20cm). Pont jókor.
Így futottunk be, halkan mondom, én élveztem azért.
Carmen nagyon nem.
Muszáj az utolsó szakaszról megemlékezni, mert ilyet nem sűrűn él át az ember. Nem is baj, mert nem volt olyan egyszerű a történet. Ha még hozzá is tesszük, hogy ekkora már túl voltunk aznap 400km-en és 12 órás vezetésen...
Ha jól emlékszem Flekkefjordnál (még 150km volt hátra) kezdődött az őrület. Ugye kemény mínuszok plusz hóesés és szél együtt, elég ritka volt eddig az életünkben. Ilyenkor az aszfalton nem hókása van, hanem szinte láthatalan vékony jégfelület a keréknyomban. Elsőnek száraznak tűnik, de csúszik az rendesen. Így kezdődött és ahogy haladtunk Grimstad felé, egyre intenzívebb volt a hóesés, aminek hatására az úton már letaposott hó lett.
Carmen itt már nagyon óvatosan vezetett, hiába mondtam neki, hogy van tartalék a gumikban, kicsit haladhatnánk jobban. De nem, cserébe gyakran félreálltunk, hogy elengedjük a gyorsabban haladókat. A 40-50-es sebesség nem tett jót a haladásnak.
Az úton látott árokba csúszott kamion, frontális ütközés sem segített Carmen önbizalmán.
Flekkefjordnál egyébként rengeteg időt veszítettünk amíg megtaláltuk a gyorstöltőt, a GPS-ek semmit sem értek ebben az esetben, a benzinkutas segítség igen.
Itt már nagyon nyögvenyelősen haladtunk. Mondtam is Carmennek, hogy sokat fogunk késni, hívja a tulajt menjen haza, hagyja ott a kulcsot. De a tulaj meg akart várni minket, én mondtam legjobb esetben is este 11-re érünk. Közben pedig egyre rosszabb lett az idő. Ezért is iktattunk be Kristiansand előtt egy plussz töltést. Carmen pihenjen (már nagyon ki volt) és legyen akkor már feltöltve újra. Itt bukott be a 11-es érkezés, a tulaj várni akart mégis. Én már korábban felajánlottam Carmennek, hogy én előrezúzok Barnabással, ő pedig jön ahogy tud. De stressszes volt neki ezen szakasz, láttam nem akarja, úgyhogy mégsem léptük ezt meg. Elsőre.
A töltési várakozás alatt addig mi Barnabással élvezkedtünk egy kicsit a havas utakon. Na ezért jó egy ekte terepjáró/pick-up, hogy lehet csak hátsókerék hajtás. Nem is tudom miért vártak eddig a nagy menők AMG Merci, BMW M5 ezzel a lehetőséggel (ugye az utolsó Focus RS csinált elsőnek valami ilyesmit), hogy ha akarom 4x4 ha akarom hátsó hajtás. Egy élményautónál (ami egy GT is), megszámlálhatatlan lóerőnél alapvetés lehetne.
Jobb is, mert Kristiansandban a GPS nem ért semmit, mert elég sok terelés volt felújítások miatt, tehát a táblákat is nézni kellett, az pedig a nőknek a legritkább esetekben megy vezetéssel kombinálva. Viszont Kristiansandot elhagyva a káosz már tényleg elképesztő volt.
Ott Carmen feladta, és mondta mi menjünk ahogy tudunk, ő pedig jön ahogyan tud. Kristiansand és Grimstad között autópálya/autóút van. Két sávos, 110-es maximummal. 35-40km kánaán. Kánaán?
Én ilyet még nem láttam. Brutális hóvihar, széllel kombinálva. A 110 egy álomvilág volt. Látótávolság pedig szerintem olykor 20-30 méter maximum. Mindegy én tempót váltottam, Barnabás pedig így este 11 körül elaludt az autóban. A tempó 80-90 lett ami erős optimizmus és a kölcsönös közlekedési bizalom túltolása.
100-ról szárazon egy korszerű autó 35m-en megáll. Az Avalanche szerintem 45m-en. Havon 80-ról? 70-80m? Nem tudom csak tipp, a látótávolság meg maximum 30 méter. Ha egy kamion keresztbe állt volna? Mint a másik oldalon az emelkedőt elállva kettő. Nem bírtak felmenni, a hóláncot szerelték éppen fel, elállva az utat. Pár autót már összagyűjtöttek maguk mögött, és ki tudja mikorra végezetek az ítéletidőben.
Egyébként elég gyér volt a forgalom szerencsére, mert ilyen időben ki az a hülye aki útnak indult? Aki pedig közlekedett olyan 60-as tempóval tette. Ebből következik, hogy gyökér módon előznöm kellett a 10-15cm-es tört hóban, de az Avalanche tényleg rombolt a belső sávban. Nagyon szuper volt az AT gumi. Ilyenkor jó, letaposott havon/jégen nem annyira, de itt igen. Az autók, amit felkavartak havat az még tovább csökkentette a látótávolságot. 80-90-nél amit mi kavartunk magunk mögött a tükörből megnézve... nem lettem volna magunk mögött.
Már többször mondtam, hihetetlenül stressszmentes ezen amcsi dögök vezetése, most persze a láthatatlanság miatt nem, de minél előbb túl akartam lenni rajta, plussz vártak már minket, ezért próbáltunk haladni a lehető legjobb tempóban.
Az utolsó kilométereken már semmit sem láttam. Jól tippeltem, pár kamiot értem utol, előzni azokat már nem mertem és tudtam volna. Akkora havat kevertek, nulla volt a látótávolság, mivel a GPS-en láttam mindjárt le kell térnem, már nem is próbálkoztam.
Életem legnehezebb 30-40 kilométere volt, de mi lett Carmennel?
Ő 30-40-el jött csak, de úgy, hogy ahol látott leállósávot, leállási lehetőséget megállt. A végén párszáz méterenként. A fáradtság és a stressz összadódott, és többször meg kellett állnia hányni. Gyönyörű útja volt...
Én 23:30-ra futottam be. Ca. 560km és 14 óra után a fenti képeken látható havas állapotokra. Tehát a tulajjal való pacsizás után hólapátolás jött, mert valahogy kellett egy kis utat faragnom a cipekedéshez.
Carmen egy órával később, majdnem egyre futott csak be. És még egy "tréfát" is tartogatott nekem.
Ha nem lett volna elég a hólapátolásból, kaptam még egy kis utánpótlást hajnali egykor.
A piros nyíl felől illik érkezni a házhoz, a másik irányból lezárják nyáron szerintem, zsákutca vagyunk. Csak a hótolás miatt nyitott most. A szaggatott sárga piros az a szakasz amit el kellett lapátolnom két méter szélesen. Csak 15 cm hó esett, semmiség...
Innen érkezett Carmen. Meredek lefelé, majd felfelé a házhoz. 15cm hóban reménytelen egy sima autóval, főleg, ha jeges alul.
Itt látszik jól, oda jobbra fel a garázshoz kellett feljutni.
Ezt a szakaszt kellett hómentesíteni.
Én tudtam, mivel már jártam a háznál, hogy csak egy irányból lehet normálisan megközelíteni. Másik irányból mivel meredek, télen, hóban, jégen csak ha már járt arra a hókotró. Természetesen Carment a GPS arra hozta, miért is ne? Én éreztem, kérdeztem is tőle, hogy elébe menjek-e?
A házból láttam, hogy érkezik egy autó azon az úton, már előre féltem. Jogos volt. Onnan se előre se hátra nincs esély egy kétkerékhajtású autóval (az Avalanche gondolom fel tudott volna). Főleg, mert a hó alatt letaposott hó és jég volt.
Persze megpróbáltam én is feljönni kikapcsolt elektronikával. Esélytelen. Maradt a hólapát és egy 30-40 méternyi lapátolás két méter szélesen, hajnali egykor. Jó bemelegítés a cipekedés előtt.
Amúgy egy jó terepjáróval tök jókat lehet játszani a havas utakon. Én az Avalnche-el teszteltem a gumit például. Meredek emelkedő, letaposott hó jég és csak hátsókerékhajtás. Megálltam az emelkedő közepén, és lássuk mit tud. Diffizár nélkül reménytelen a helyzet azt hiszem, de mivel az Chevyn önzáró diffizár vanelpörögve majd megkapszkodva csak feltolta magát az emelkedőn. Ebből következik négykerékhaktással semmiség volt. Középső diffizár és a hátsó önzáró elég sokmindent megold. Első diffizár nincs,bár néha úgy érezni, nagyon ritkán pörög ki valamelyik első kerék, talán csak meredek emelkedőn teljesen alászedve hóban. Bármilyen hehetetlen, de 2,7 tonna is játékra alkalmas.
Egy nagyon jó video, mit ér a hajtás, ha az egyik kerék elforog. Diffizár nélkül semmit. Persze az új autóknál megoldják elektromosan, mondjuk a fékek megfékezésével, de az hosszú távon nem működik, mert túlmelegszik a rendszer. Az igazi a mechanikus diffizár. Jó, ezek extreme helyzetek, de például jól mutatja, hogy az első BMW x-drive rendszerek semmit sem érnek. A legújabb típusoknál, ahogy már említettem valamilyen elektromos megoldással megfékezik vagy a kerekeket vagy a differenciálművet. Ez normál felhsználásnál tökéletesen működik, viszont hosszan tartó ilyen terhelésnél túlmelegszik a rendszer és letílt az autó. Kemény kiképzést csak a mechanikus differenciálzárak bírják.
Kia kimentése után, jöhetett a kipakolása, hiszen néhány cucc kellett már éjjelre is. Fogkefe, ilyesmik. Hajnal háromig pakolásztam addigra már Barnabás is elaludt végre hiába volt a "káosztól" felpörögve.
Így történt a "nagy leköltözésünk", ami nem is tudom, hogy szerencsés volt-e, vagy lehetett volna rosszabb is? Túl lettünk rajta, mondhatnánk, hogy a végeredmény volt a fontos ebben az esetben, nem az oda vezető út.
Én konkrétan 24 órát voltam fenn, pakolásokkal, 14 órás vezetéssel, hólapátolással, cipekedéssel megbolondítva. Carmen is, és Barnabás is. Na jó, ő nem cipekedett.
Erre ébredtünk az első Grimstadi éjjelünk után az új "házunkban".
A következő két-három hétben még rengetegszer kellett havat lapátolnom. Nem kevés köbmétert tettem magamévá. Tulajdonképpen jó edzés.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése