mozgás

Az első részben leírtam, hogy hogyan jutottam el a számomra már elfogadható fizikai állapotomba. Leginkább arról szólt az írás, hogy úgy érzem ebben leginkább a környezetváltozás a kiköltözéssel és így egy új életmód kialakítása volt a leginkább felelős a napi/rendszeres sétákkal.

Persze azért volt/van itt más is, most erről szeretnék írni, akár megerősítésként is.

Írtam, hogy volt a heti foci az első években, majd a térdeim "reakcióját" látva végül azt elhagyván maradt mozgásként a rendszeres séta. Ez még az Eidfjordi időszak ugyebár, ahol a séta mellett csak a gyakori kerékpározás (tandem bicikli Barnabyval), valamint a heti lovasterápiás plusz séta volt a mozgás. Semmi nagyobb és intenzívebb igénybevétel, talán némi fekvőtámasz és felülés. Tényleg semmi több.

Ott még a napi söröcske is megesett, és nem csak vizet ittam, hanem valamiféle üdítőt, kakaót és ilyeneket. Nem is tudtam tartósan 80 kg alá menni, valahol azon a határon billegtem, a nassolások és egyebek mellett.
Persze így is eldobtam 5-10 kilót a kiköltözés előtti állapotokhoz képest, hiszen csak változott az életvitelem a meló melletti rendszeres sétákkal, de nem voltam megelégedve.
Nem csak fizikális, de egyéb módon is határát láttuk az ottani életünknek, változtatás kellett. Természetesen nem az én fizikai állapotom miatt költöztünk, de valahogy ez egy jó esély volt egy újabb váltásra, még egy könnyebb "életbe" lépésre, ha személyes helyzetemet nézem.

Itt délen sem egyből alakult ez ki, olyan nagy változás itt sem történt lényegében, a napi séta maradt az alap rutin mozgás, viszont a természet adta nagyobb szabadság okán (nem zárnak körbe a hegyek, naposabb, szárazabb, melegebb klíma) több lett a kerékpározás.

A szint lépéshez azonban néhány dolog még közre játszott. Mert csak sétával, és ilyen módon történő életmódváltással nem lehet szerintem drasztikus eredményt elérni. Drasztikus, az én estemben ez már az szerintem. Azért csak elvesztettem súlyom negyedét a magyarországi léthez képest, és én nem 150 kilóról indultam, ahol azért az első időszakban jelentős változást lehet elérni.

Szóval kellett a mozgáson kívül a lényegében alkohol, tej, sajt és - hús mentes élet is. Jó, azért néha befigyelnek ezek, de mértékkel. A kávé kiköltözésünk óta cukor és minden mentes. Sütit, fagyit eszek olykor, látható is volt periódusokban, ha többet a kelleténél.

Egyszerűen muszáj kontrollt tartani, nem működik másképpen, ha az evés oldaláról nézzük. Soha nem számoltam kalóriát és nem figyeltem, hogy ez most mi amit eszek (szénhidrát vagy fehérje vagy mifene), csak az élete folyamán az ember nagyjából érzi mennyit evett, és ahhoz képest próbáltam csökkenteni az adagok nagyságát. Nem telizabálni magam állandóan.
És úgy néz ki, sikerült elérnem a kevesebb kalória bevitelt mint felhasználást, hiszen lefogytam.

Ha én kontrollt tudok tartani, akkor bárki meg tudja csinálni. Néhány egyszerű trükk ami működhet. Ugye semmi üdítő (energiaital sem, mondjuk ez nálam egyszerű volt, mert soha sem ittam) és minimális alkohol. Nem kell otthon tartani, és akkor nem tud inni az ember mást, csak vizet. Igaz ez a nassolásra is.
Ha nem TV-t néz az ember, hanem csak vesz egy egy órás sétát helyette, üres zsebbel, már nincs meg az esélye az evésre, hazamenvén ha nincs semmi otthon, akkor szintén. Eleinte furcsa és nehéz, de hamar be tud állni a szervezet erre. Tudom, ha nem kint van az ember, vagy nem csinál valami fizikai dolgot, csak tesped, akkor unatkozásként is el kezd kattogni az agya a kajáláson. Most, hogy írom ezen sorokat, szintén megtörtént ez. Ettem egy sárgarépát...

Ilyen egyszerű, ha nem megy másképpen, ne tartson otthon az ember olyasmit, aminek nem tud ellenállni, és TV nézés helyett irány egy kis séta, ha nem akar valami aktívabb igénybevételt.

Én sem tartom mindig magam ehhez, de nagyjából igen, és ez már elég, nagyon úgy tűnik.

Persze nem csak sétában és kerékpározásban merül ki a mozgásigényem. Erről szeretnék most írni, mondhatjuk, hogy eddig ez csak a bevezető, illetve a felvezetés volt. Mondjuk úgy, a hátteret ez teremtette, teremti meg.

Öngerjesztő folyamat, mert egyre könnyebben egyre könnyebb mozogni, és egyre többet ráadásul, bár egy szint után már nem olyan látványos a "fejlődés".

Írtam arról is, hogy a norvég átlag látványa a sok mozgással nagyon motiváló, és ráadásnak ott van a természet szépsége, hívó szava, vonzereje. Így sokkal könnyebb kimenni a szabadba, nem tagadom, ezt a doppingot tényleg csak az egyén számára megfelelő természeti környezet tudja megadni. Zajos nagyváros betondzsungelében hiába a bedugott fül, teljesen más élmény, ha az élmény egyáltalán.

Szóval, ennek az inspiráló környezetnek a hatása alá kerültem. Gondoltam, meg kell próbálnom valamilyen intenzívebb mozgásformát is beiktatnom a életembe. Leginkább az állóképességem tesztelése és fejlesztése miatt. Talán tényleg nem véletlen, hogy a hosszútávfutások inkább az "idősebbek" körében népszerű sportok. Ki tudja miért?

Hát akkor fussunk... soha nem futottam, csak a focizás kellemetlen részeként tekintettem rá, tipikus magyar...

Na nem így egyből, mert eszem ágában sem volt ez, a városi betonos futás, soha nem állnék neki. Viszont a felfedezett, népszerű, város melletti turista útvonalon sétálva egyre gyakrabban jött az érzés, ezt ki kellene próbálnom futva is, hiszen sokan így tesznek, láttuk. Vajon mi bajom lehet?

Ide be kell másolnom az első rész egyik kiemelését újra:
Hozzá kell tenni, hogy a régi életvitel, a kíméletlen ésszerűtlen terhelés, vagy valami más ok miatt, testem teljesen alkalmatlan a rendszeres és erőteljes sportolásra. A focik is fájtak rendesen. Mégis csináltam. Nem tudok megülni, leülni. Addig jó amíg mégis megy, igaz? Pedig, a térdeim, derekam, hátam, lábaim, mindenem sajog és fáj gyakorlatilag. Non-stop. Kerestem is az okát, talán a sérv és egyebek is belejátszanak, vagy, hogy a térdem kattog, szerintem kocsonya mentes már. De muszáj tenni, csinálni valamit. Viszont majd látszik lejjebb, hogy az intenzitás nagy terhelés szinte kizárható sajnos. Hogy végre kipróbálta volna az emberfia a síelést, hisz hol máshol nem, mint itt Norvégiában, ugye? Reménytelen, szerintem csak könnyfakasztó módon menne. Nem a röhögéstől, de lehet attól is.
Ebből kívülről semmi sem látszik, jól tudom titkolni (bírom a fájdalmat), viszont a történethez hozzátartozik... sajnos.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mert miért is lett annyira vonzó ez az erdei futás? Mert ebben az esetben arról lenne szó. Egyszerűen ez az én természetes közegem, ott érzem jól magam, ott koncentrálni kell hova lépsz, sokkal jobban elterelődik az ember figyelme a "szenvedésről". Vagy 200 méter szintkülönbség, olyan részekkel ahol a gyökereken a lépcsőn való futást imitálja az ember. És koncentrálni kell, mert elesel. Borzasztó meredek részek, és lejtők is egyben. Földön, sziklákon, köveken, gyökereken, murván, avaron. Ja és gyakran bokáig érő sárban, kell ennél jobb?

Tökéletes, bár talán nem tökéletes kezdetnek, futó múlt nélkül. Tehát nekem mégis az, naná. Egyből a közepébe, ha lehet, a nehezebbik útvonalon. Gyalog mintegy 2 óra, olyan 8-8,5 kilométer, mert a meredeksége okán, nem lehet olyan hű de tempót menni. Akkor fussuk le.

A "csúcs" 140 méterrel van a tengerszint felett. Nem nulláról indulunk, de a sok föl és le nagyjából egy 200 méteres szintkülönbséget jelent. Egyszer megnézem valami normális GPS/outdoor cuccal. Nem síkfutás mindenesetre.

A célom az egy órás időkorlát volt, ha már nekiállok. Az első kínkeserves volt, de meg lett az egy óra, úgy emlékszem. Viszont összesen kb. négyszer futottam csak le a távot, utoljára már 54 perc alatt, tehát javultam futásról futásra. Álmom egy 45 perc lett volna, egy napon...
Tényleg kegyetlen az emelkedőkkel együtt, viszont mégis hatalmas élmény a folyamatos koncentráció igénye miatt.

Hogy csak négyszer futottam le az több okból történt. Az egyik, hogy nyáron-ősszel vágtam bele, és az esősebb időszak beköszöntével a gyökereken való futás már kissé balesetveszélyessé vált. Cserébe volt egy másik, egyszerűbb kör is azon a környéken kiváltva ezt a futást. A másik ok pedig, a kék hátterű írásban keresendő.

Egyszerűen nem megy. Az első kétharmad, mondjuk úgy 5 kilométer elég probléma mentes, utána viszont a térdeim nem kicsit fájásra váltanak. Volt, hogy másnap reggel alig tudtam menni, pedig meló volt. Be kell látnom, ez így nem fog menni.

A könnyebbik kör olyan 6,5-7 kilométer, a végén már 35 perc alatt sikerült lefutnom. Ez gyakorlatilag cooper-teszt (2-2,5 km/12 perc) tempó, háromszoros távon. Ez már egy futásra emlékeztető dolog volt szerintem. Nem olyan kocogás féleség, amit én nem tudok csinálni, nekem ez a tempóm, én így akarok, talán ezért is nem megy. Nagy a terhelés.

Amit tudtam előre, mármint, hogy nem fog menni. Az évekkel ezelőtti foci, a mindennapi általános fájdalom a lábamban és mindenhol illetve a gyerekkel való biciklizés okán. Hiszen a tandem cajga hiába elektromos is, azt nem használva a nem éppen sík Grimstadi terepviszonyok közben lehetett terhelni a lábat, több kevesebb sikerrel. Ezek mind jelezték, nem fog menni. Jó, hogy nem bírtam ellenállni a kihívásnak.

Végül mégis be kellett látnom, nem megy (azért azt hozzá kell tennem, fogok én még ott futni, ha fáj ha nem), most akkor nem erőltetem.

Mit lehet tenni?

A futás kilőve, a kerékpározás módjával... mi maradt? Igen, az...

De közben azért kissé intenzívebbre vettem a felülést, a fekvőtámaszosdit, a húzódzkodást, a kitörést vagy az egylábas, kétlábas guggolást. Az utóbbi kettő különösen érdekes a térdeimre tekintettel...
Frusztráló, hogy szeretnéd jobban terhelni a tested, de tudod és érzed, hogy nem szabadna, nem megy. Olykor tényleg nem megy sajnos. Azért csinálom persze.

Mi maradt? Igen az úszás. De nem ám oly egyszerűen mint lehetne, az nem én lennék. Uszoda? Talán egyszer a jövőben.
Nem, nekem a természettel való együttlét az inspiráló, nekem olyan valami kell.

Volt már bejegyzés azt hiszem, hogy hol merre szoktunk fürdeni a nyáron. Tavaly azon kaptam magam egy ilyen alkalommal, hogy jó, a futás nem megy, mi lenne ha úsznék. Akkor még az albérletben laktunk rálátván a tengerre, annyira adta magát az úszás, mint mozgásforma. A nyíltvízi természetben való úszás. A "mi kis tavunk" teljesen ideális erre. Kristály tiszta, mély, pont megfelelő nagyságú, mindenféle vízi jármű forgalommentes. Kb. 700 méter hosszában, pont jó oda-vissza, később talán többször is.
Mivel Norvégiában járunk, nem 25-26 fokos a víz, bár nyáron volt 21-22 is. Így trükközni kell, neoprene dressz nélkülözhetetlen. Bár igaz, hogy 20 fok felett elég meleg benne úszni, viszont mivel elég profi triatlonos holmit vettem, könnyebb benne az úszás.
Fontos! Derekamhoz kötve, így úszás közben húzok egy úszóbóját magammal, ha bármi nem várt esemény történne, adjon biztonságot, és menekülési lehetőséget, hiszen egyedül vagyok a vízben. Ráadásul amikor neki álltam, azt gondoltam, hogy a tengerben is fogok úszni (igaz, az a neoprene ruhának sem tesz jót), ahol még a láthatóságban is segít.

Oda át, szembe. 

Ez az egyik variációm, attól függően hol mennyien vannak a parton, hol tudok nyugodtan nekivetkőzni ("fentről" indulok). A nyár lecsengésével ez vált be. 

A másik variáció, ez a nyugisabb partra szállásos verzió.

Ilyen lenne a part közeli kör, de szerintem akkor inkább majd kétszer oda-vissza, ha már érzek rá késztetést. Most elég egyszer tur-retur. 

Szóval, olyan 1,4 kilométer az táv, 45 perc alatt. Okés, tudom nem egy őrült tempó, viszont én mellúszásban tolom, azt sem szabályosan, hiszen a hajam a fejem tetejére felkötve, nem merülök alá fej ügyileg. Azt is tudom, hogy így túl is tudom terhelni a nyakizmaimat, gerincemet, a folyamatos kint és fent tartás miatt, nem túl ideális, viszont a hajamat nem vágom le. Nem mindegy ha már ott is fájni fog... talán pont emiatt a hozzáállás miatt fáj mindenem?

Nyár vége felé álltam neki, hányszor voltam? Jó kérdés, nem elégszer, viszont látom, hogy ez tetszik nekem. Ennek lesz még folytatása.

Kíváncsi voltam meddig tolható ki a "szezon", viszont pont ősszel jött egy olyan periódus, amikor sehogyan sem jött össze lemennem úszni, közben pedig egyre hidegebb lett. Így a tervezett fokozatosan hozzászokás a vízhez elmaradt, és azon vettem észre magam, hogy itt a tél, az úszás kilőve.

Igen, nem mindig sikerült a terv szerint úszni, mert hiába nem oly nagy a tó, viszont mély (40 méter a legmélyebb ponton), így az eléggé szeles dél-Norvégia ezen a picinyke tavon is szép hullámokat tud gerjeszteni. Folyamatos nyeléssel úszni elég szép kihívás, de nem mindig esik jól. Puhány vagyok én még ehhez.

Viszont amikor szélcsendes az idő, süt a nap, alattad a kristálytiszta édesvíz (ennyiből nem vészes néha nyelni), az valami felemelő, lebegtető érzés. Szó szerint is, hiszen a neoprene ruha fent tart a víz felszínén.

Már ősszel, amikor a nap alacsonyabban szált már és naplemente volt, emlékszem volt egy fantasztikus csendélet úszás közben. Teljesen egyedül a vízben (a tó körül sem nagyon volt senki), apró hullámok, ahogyan egy zárt terű medencénél a falon táncolnak, csak itt a part menti meredek sziklafalon és a fenyőkön. Már ezért megérte, ha többször nem is mennék.

Most értem ezen két poszt egyik lényegéhez. Mert okés, hogy életmód váltás a kiköltözéssel, és közben a fogyás, de legjobb az egészben, hogy megérint és megérinted a természetet, hogy sokkal közelebbi kapcsolatba kerültem vele. Tudom, ezt Magyarországon is meg lehet és lehetett volna tenni (ritkán volt is rá példa), de nem ilyen töménységben és leginkább, nem az én álmaimnak beillő környezetben.

Furcsa, mert itt a tenger, de az nem vonz annyira (édesvíz párti vagyok), és erre itt van ez a kis apró gyöngyszem, a kristálytiszta vízével. Sajnos ahogy a terveket olvastam, lehet nem lesz már olyan nyugis a jövőben.

Nem hiába jutottam ki ide, mert mindig is meg volt bennem a zöld vonal (régebben eléggé elásva), de egyre inkább a környezetvédelem bűvkörében, egyre inkább tetszik a minimalizmusra törekvés a mindennapi életben. A fenntarthatóság, a nem pazarlás és a természettel való közvetlenebb kapcsolat. Lehet ez lesz a jövőm, talán a blog is ilyen irányba fog változni. Hogyan lehet kialakítani egy tök jó, de nem pazarló életet, hiszen mindenünk megvan, hova tovább, minek több és több... majd meglátjuk...

Visszatérvén, a mozgáshoz.
Valahogy így sikerült eldobnom 20 kilót. Azt gondolom a látványosabb eredmény érdekében (kockahas, teljes zsírmentesítés) ezen intenzívebb mozgásformákat is rendszeressé kellene tenni (ha tolerálná a szervezetem), de ez nem is cél. A lényeg az volt úgy érzem, hogy viszonylagos formába kerüljek, de úgy, ahol nem érzem semmiféle kényszerét, illetve nem stresszelek azon, hogy most mennem kell, csinálnom kell. Nem, ha jól esik teszem és ha van időm meg kedvem. Egyébként meg a kajálással, a sétákkal és lazább egyéb mozgásokkal (mint most) tudom tartani ezt az állapotot. Ez már tökéletesen elég nekem.

Zöldebben, egészségesebben, könnyebben, stressz mentesen, élvezve, sokat a természetben, ha hozom már csak a jelenlegi formámat (azért reménykedek benne, hogy tartva már csak ezt az életvitelt, sikerül még egy picit javítanom) én elégedett leszek/vagyok, végre!