2 év

Hosszú idő vajon két év? 

Megválaszolhatatlan kérdés, de jelen tárgy esetében azt mondhatom, igen hosszú idő. Már két év eltelt, hogy Norvégiába költöztünk. 

Így nem maradhat el jó magyar szokás szerint az évértékelő beszédem, helyett az írásom. És mi történt ebben az évben? 

Semmi különös, köszönjük szépen, jól vagyunk, nincs itt semmi látnivaló kérem szépen. Elég lesz ennyi? Ugye nem?

De nem is csak az elmúlt évvel foglalkoznék, hanem egy általános összefoglalóval, akár némi összehasonlítással is. 

Történt persze olyan is az itteni életünkben, amit nem fogok a "nagy" nyilvánosság elé tárni, de azért igyekszem reális képet festeni a mostani helyzetünkről. 

Valahogy úgy kellene ezt az egészet leírnom, hogy annak se legyen nagyon unalmas aki azért valamennyire követi a bogot. Kellene valami izgalmat is belecsempészni, valami újdonságot. Késő esti órákban (mikor van időm blogozni) nem olyan egyszerű ám ez. 

Visszaolvastam az egy éves írást. Nem volt valami hosszú, de még mindig tartják magukat az akkor leírtak, bár az is igaz, egy évvel tapasztaltabbak lettünk az itteni viszonyokban, és azért már látjuk azokat a dolgokat, amik mehetnének jobban is, amiket mi nem értünk teljesen. 

Vannak itt is hiányosságok természetesen, bár azt is hozzá kell tennem, hogy az "állami" oldalról talán minden adott, csak esetlegesen nem úgy használják ki, ahogy kellene. Ez így elég ködös, majd egyszer feloszlik talán, és lényegretörőbb leszek. Egy a lényeg, itt sem működik minden úgy ahogy kellene, bár működhetne. Az ok még nem teljesen világos, lehet sosem lesz az, csak megérzéseink és tippjeink vannak, az pedig szinte semmi.

Egy biztos, vannak még mindig olyan területei az itteni "életnek", ami szakember hiánnyal küszködik. Ez akár jó hír is lehet azoknak akik ide északra vágynak, csak vajon a kereslet (mert az lenne - csak valamiért nehezen kerül "rendszerbe") megtalálja-e a kínálatot? 

Talán ezzel el is mondtam nagyjából minden negatívumot, ami a mi esetünkben lényeges szempont, így azért ha az összképet nézzük nem lehetünk teljesen elégedettek. 

Viszont ezeken kívül szerintem nagyon jó dolog norvégnak lenni, vagy Norvégiában élni. Kevés jobb hely lehet. Ez viszont nagyon jó, és megnyugtató érzés, tényleg az.

Négy hét szabadság nyáron egyben. Normális esetben van is mit elkölteni a szabadság alatt. Nincs erős munkahelyi nyomás. Nem számít ki vagy, honnan jöttél. Az itt felnövő gyerek bármit ki fog tudni próbálni, amihez csak kedve van. Szerintem lazább a nevelés is, néha persze mi is lesünk, de szerintem sokkal jobb így. Nyugis a közlekedés. Elképesztő a környezet, az egy vicc, hogy depressziós itt valaki, inkább csak nem akar dolgozni. De lehetne sorolni reggelig.

 Érdekes lehetőség a blogon belül, a google kínálja fel, mindig "csinál" valamit. A panoráma képeket is a google vágta össze két képemből. Egész jó, nem?

Inkább nézzünk minket.

És hogy a ködöt is feloszlassam, kezdjük azzal a területtel amivel nem vagyunk megelégedve. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, ami beárnyékolja a "tökéletes világ"-ot.
Barnabás fiúnkról van szó. Nagyjából mindenkinek akinek van gyereke, egyben a legfontosabb is az életében. Nálunk Barnaby autista, ez tudott dolog. Szándékosan nem beszéltem eddig az ő helyzetéről a blogon, csak úgy említve, hogy na már megint potyára mentünk a hegyekbe, ő nem akart kirándulni (remélem lesz ebben változás).
Most is csak pár sorban írom le, mi is a probléma. A szakember hiány. Mint emberileg, senkivel sincs problémánk Barnabás körül, csak azt látjuk, így nem jutunk egyről a kettőre. Pedig ezért jöttünk ki első sorban. A tárgyi feltételek teljesen adottak voltak pedig, óvodában 2 külön szobája volt, az iskolában is volt/van külön szobája. 3 ember volt mellé felvéve (ez volt az egyik probléma is egyben) 150%-ot kapott az "államtól", három ember volt képes megoldani (vagyis nem). Mégsem volt lefedve a teljes napja. Azért tud lenni itt is őrület, kár tagadni. És így oda jutottunk, hogy ebben az évben Barnabás otthon tanuló (esetében fejlesztő) lesz. Mi oldjuk meg, vagyis leginkább Carmen. Nem ez az ideális, de most így látjuk a legjobbnak, aztán majd kiderül hogyan tovább. Lényegében ugyanaz a helyzet áll fent mint odahaza, ha valami pluszt akarunk, akkor azt saját forrásból kell megoldanunk. Nem ez lesz a végcél, a végállomás. Hozzátenném, nem örültek nekünk, ennek a lépésünknek, de megtaláltuk a megfelelő embert az ügyünkben, és egyébként is sok bíztató és támogató szavat kapunk. Mi vagyunk talán itt helyben az elsők, akik meglépik ezt az iskolából kivételt. Nehéz is, mert ugye kicsi falu, mindenki ismer mindenkit, nem hinném, hogy mi leszünk a népszerűségi rangsor elején. Jajj, mi lesz velünk???

Ennyit Barnabyról, de nem. Mert még az elmúlt évi krónikához hozzátartozik, hogy "elintézett" nekünk egy TV-s szereplést, most már két hosszú hétvégét Oslo-ban, és jó pár játékot magának.

Carmen munkahelye jó, szeret ott lenni (persze az álma újra egy kórház lenne), én meg végre elég sok munkával rendelkezem (fél évig nem volt munkám idekint). Hozom az otthoni formámat, itt is voltam/vagyok már minden.
Festek kint, bent, óvodában dolgozom, mint asszisztens. Én is a gyerekekkel foglalkozom, kb. 1 éve és heti átlag 3 nap, persze mint helyettes csak, de mint látszik, valaki mindig beteg vagy szabin van. Meg vannak elégedve a munkámmal, majd egyszer mesélek is külön róla, milyen itt egy ovi belülről.
Közben a jó egy év ovi alatt volt több festés munka, de most úgy néz ki, végre autószerelőként is számítanak rám. 2 hónapja dolgozom így. Nem vagyok állandóra felvéve, mikor van meló megyek. Eddig minden nap mentem. De közben van festésem is (nem tudom mikor csinálom meg), ha az oviban kell segítség, hívnak, és ha szabad vagyok megyek is majd. Én élvezem ezt a kaméleon munka módot. Nem unalmas így, úgy sem tudtam sosem, hogy mit akarok úgy igazán. Még ha befigyelne valami házépítősdi, asztalos meló, abba is belevágnék.

Annyi mindent átéltünk a két év alatt, mint odahaza összesen sem. Több szépet láttunk az bizonyos. Elképesztő a természet, annyit kirándulhatnánk. Azért a feltételes mód (kirándultunk persze így is), mert Barnabással azért ez nem egyszerű. Nagyon sokszor potyára indulunk neki, én olyankor azért tudok pipa lenni. De nem kell sietnünk, a hegyek csak nem fognak a mi életünkben elkopni.

Itt van az, hogy tudunk tervezni, hogy jövőre hova lesz a nyaralás például. Carmen tudja már most, mikor lesz szabin. Tudjuk, hogy tervezhetünk, nem lesz semmi akadálya. Otthon csak lopott pár nap jutott, ha jutott.

Visszaolvasva, semmi rendszer nincs ebben az írásban, sima felsorolás az egész. Nem valami szép vagy jó, de mivel nem tudom egyszerre megírni, azért ilyen. Tulajdonképpen az én hibám, mert nem készültem fel erre a két éves évfordulóra, és nem készítettem el az írást előbb. Viszont ki akartam rakni az alkalomra.

De nem is írok most többet, mert nagyon sok további írás vár befejezésre, hírek odahazáról, a nagyvilágból, aminek vagy Norvégiához van köze, vagy hozzánk, vagy mindkettőhöz.

Összefoglalásként a végére csak annyit, hogy maradunk, ez még mindig biztos, és nem is látom azt, hogy hol találnánk jobb helyet itt Európában. Amerika, Kanada, Új-Zéland talán egy másik lehetőség lehetne (ha lenne lehetőség), viszont az is biztos, hogy most már egyszer lesz módunk megnézni ezeket. De most az autós nyaralásokra rendezkedünk be, és élvezzük.
Élvezzük itt azt, hogy a munkába járási idő Carmennek 2 perc, nekem talán ha 5. Azért sok időnk megmarad így.  Ez egy falu előnye. Hátránya pedig az éjszakai élet (koncert, kocsma pl.) teljes hiánya, amire nekem mondjuk mindig is lesz igényem. Még majd vén fejjel is. Bár nem tudom a természet ennyire közeliségét valaha is szívesen feladnám-e ezek cseréjébe. Mindig élmény focizni hétfőnként nyáron kint a pályán. Körben a hegyek, valami felfoghatatlan hangulat tör rám mindig.

Talán valami köztesebb kellene egyszer. Egyszer...