aljasság, kicsinyesség

Olyan régen kikívánkozik már ez belőlem, és igen, végre itt van.

Még előtte annyit, mivel az előzőekből kimaradt, és tényleg egy érdekes cikk (na nem azért mert nynorsk), hogy az iskolabezárások, óvodabezárások és egyéb olyan intézmények ahová a gyerekek járnak, azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy a családon (hiszen otthon kell maradnia a gyereknek) belüli bántalmazás, erőszak rejtve marad.
Annyit mindenképpen tenni kell, ahol eddig is volt gyanúja, vagy ahol tudni vélik hogy a szülő mondjuk drogos vagy egyéb káros szenvedélyektől nem mentes, ott jobban kell figyelni. De tényleg, ha jobban belegondolunk és sajnos mindig kerül elő példa, nem minden gyerek van biztonságban, ráadásul most az a minimális visszatartó erő sincs, hogy egy esetleges óvodai, vagy iskolai foglalkozás (pelenkázás, torna óra) alatt kiderül a fizikai bántalmazás ténye. A lelki terrort meg egyébként is nehezebb kiszűrni, de legalább a gyerek viselkedése, illetve annak megváltozása csak elárul valamit. A bezárásokkal pedig... jobb lenne, ha ez fel sem merülne.


Azért is nem baj, hogy most írok erről, mert a vírus okán bekövetkező gazdasági összeomlás még inkább kifejezi és bizonyítja a társadalmi (azért az, mert a nép ki tudná kényszeríteni, ha akarná és érdekelné az emberi sorsok) és így politikai aljasságot és kicsinyességet, mindennemű tiszteletet és nagyvonalúságot a bármilyen fogyatékossággal (szellemi vagy értelmi, esetleg mindkettő) élőkkel szemben. Gyerekek, felnőttek, mindegy, mert szerencsés esetben minden gyermek felnő egyszer.

Mivel én/mi is érintettek vagyunk a témában, gondolom ezért is vagyok érzékenyebb erre, ezért is bánt, okoz teljes értetlenséget bennem. És nem azért, mert magunkra gondolok, hanem mert másokra. Mert mi még jó helyzetben vagyunk, viszont vannak akik nem méltó támogatást kapnak a helyzet komolyságához mérten. Bár azt is be kell látnom, hogy segítség olykor lehet jól jött volna.

De most nem rólunk szeretnék írni, hanem általánosságban, az én saját sztorim is eljön egyszer, de egy valóban őszinte és érzelmekkel teli írást nem oly könnyű papírra (képernyőre) vetni, aztán utána megosztani. Vagy lesz ilyen, vagy nem leszek elég bátor hozzá, ki tudja...

Arról lenne szó, hogy a modern és fejlett társadalmakban egy ország gazdaságának el kellene bírnia (el is bírja, nem ezen múlik az átlag jóléte) a speciális helyzetű egyének vagy azok családjának az olyan mértékű segítését, első sorban anyagilag, és azután egyéb módon, hogy valóban emberi körülményeket, az emberi méltósághoz való joguk ne sérüljön.

Ez nem adott, ami Norvégiára csak részben igaz (vagy sokkal jobb a helyzet), ellenben Magyarországra igen. Most nem linkelek cikkeket (mégis), aki nem olvasott ilyen sorsokról, azt rohadtul nem is hatja meg, annak hiába is beszél az ember.
De a saját környezetében is talál bizonyosan mindenki egy olyan példát, ami bicskanyitogató.

Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy a politikusok ennyire pályán kívülre helyeznek bizonyos embereket. Az internet persze hatalmas segítség tud lenni, nem egy sztori volt már, hogy úgy sikerült pénzt gyűjteni és megoldani a problémát, igaz? A civil társadalom mégis szúrja valamely emberek szemét.

Például, amikor a született gyerek (de lehet ez bármilyen családtag is) súlyosan sérült, fizikailag és szellemileg. Egy egész embert kíván a minden napi gondozása. Az otthon maradt szülő (testvér, bárki) mennyi támogatást kap? Megélni abból két főnek?
És ez nem csak anyagi kérdés, hanem morális is, mert mit érez az a szülő akinek ilyen helyzetben a napi megélhetésért kell centizni nap mint nap, és közben még erkölcsi értelemben sem kap semmiféle megbecsülést.
Gondolom senki sem gondolja, hogy egy szülőnek ez volt az álma, hogy így lássa a saját gyerekét...

A társadalom pedig ezt az erkölcsi támogatást veszi el ezektől az emberektől, hogy a saját lelki terhén túl még az anyagi gondokkal is meg kelljen küzdenie. Okoskák mondhatják, legalább elterelődik a figyelme.
Az érző pedig belegondol a helyzetbe, és arra eszmél, hogy iszonyat erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember megküzdjön bármilyen fogyatékossággal (kifejezetten ahol nem tud az érintett teljes életet élni, és valóban mások segítségére szorul) a mai világban, hiszen a világ nagy pénzéhsége még egy egészséges embert is kihívások elé állít, nap mint nap.

Azt gondolom, ha a magyarországi példát nézzük (de mindenhol így kellene legalább), akkor ott, ahol egy családtag, gondozó teljes "állásban" vigyáz, ott az átlag bért meg kellene adni. Ha tud mellette dolgozni valamennyit (mert talál csodák csodájára olyan munkát) akkor azt a fizetését kiegészítve az átlag bérhez.
Ez nyilván felháborodást okozna, mert rengetegen nem keresnek átlag bért, viszont ez volna az az erkölcsi plusz amivel valamelyest tehermentesíteni lehetne az egyébként is próbára tett lelkeket.

A koronavírusos időkben, ahol a gazdaságok megzuhannak, esély sincs, hogy ebben változás történjen, de sokkal rosszabb, hogy akarat sincs. Tudom, az emberek nem tudnak ebbe (az érintetteken kívül) belegondolni, mennyire terhelő lelkileg saját gyereked vagy nagyon közeli valakid esetlennek, kiszolgáltatottnak látni.
Tényleg úgy gondolom, hogy ezt a modern társadalmak meg tudnák oldani. És nem hiába szeretek provokálni, és nem hiába nem érzem magam a nagy társadalommal azonos értéket képviselőnek, mert ez konkrétan egy aljas dolog. Politikailag és társadalmilag is, mert senki nem szólal (vagy nagyon kevesen) fel az érdekükben.
Én magamról is úgy érzem most, hogy többet kellett volna ez ügyben tennem, most mondjuk lehetőségem sincs nagyon erre, de legalább ha beszél róla az ember, talán valaki elolvassa.

A magyarországi környezetemben nem rég történt egy ilyen haláleset. Rokkantnyugdíjas néni halt meg nem olyan régen. Nem volt könnyű élete (egész fiatalon került fizikai rokkantságba) ahogy hallottam, de dolgozott is csökkentett munkaképes munkában amíg tudott. Vajon milyen bérért? Aztán később kapott rokkant nyugdíjat, ami az utóbbi években nem volt 30.000 forint talán csak a legutolsó években lett ez ha jól tudom hetvenvalahányezer forint.
Lehet ebből méltó körülmények között élni? Amikor a saját sorsodat sem tudod irányítani, mert korlátozva vagy, vagy a mozgásban, vagy értelmi szinten. Legrosszabb esetben ellátásra is szorulsz, amit nagyrészt valamely családtag végez nevetséges támogatással, hiszen dolgozni nem tud mellette.

Egy szó, mint száz. Amíg a mi társadalmunk például ezen (és akkor még van biztosan sok más is) nem tud felülkerekedni, vagy nem látom rá az össznépi akaratot, addig én kritikusan, provokálva és magam módján ellenállva, de nem fogom sajátoménak érezni ezt a közösséget.
Most páran röhögnek, azt akkor mi van? Semmi... de én jobban érzem tőle magam.

Egy szép példa a napokból.

Egyébként meg,

FUCK IT ALL!

Lezárásnak még annyit, hogy most majd sajnálhatjuk a turista szektort, a szolgáltató ipar egyéb területeit és a munkát veszített emberek életét. De ők nagyjából képesek lehetnek talpra állni, nincsenek egyéb módon korlátozva, remélhetőleg mindenkinek sikerülni is fog. De vannak akiknek valóban szükséges a segítség, de ők nem fontosak, hiszen szem előtt se nagyon vannak, akkor nem is léteznek, nem igaz?